Három - Kedves mosoly

Sziasztok! Úgy tűnik maradok a sok szemszöges, három oldalas fejezeteknél :P Nekem ez az egyik kedvenc fejezetem, azok közül, amit eddig megírtam. Ismételten köszönetet szeretnék mondani a 17 r.o.-nak. Külön köszönet Lily Volturinak, aki annak ellenére, hogy mikor először írt, már fent volt a 2. fejezet is, még a prológushoz is írt nekem kommentet :) Most beteg vagyok, voltam orvosnál, kaptam antibiotikumot, leigazolták a hetem, és ha nem javul, vagy rosszabbodik akkor vissza kell mennem -.- Szerdán akkor is megyek osztálykarácsonyra, ha kiír... xD Na sziasztok :) Bye: Cassy

 Csak az tud élni, ki mindig nevet,
Kinek a lelke élettől vidám,
Kiből kicsordul minden szeretet
És himnuszt zeng az élet hajnalán.
Ki minden könnyből szivárványt fakaszt
Az élet sínjén győztesen robog,
Minden szikláról virágot fakaszt?
Csak az tud élni: aki mosolyog...

Bella szemszög

Ma reggel rögtön a temetőhöz vettem az irányt. Látni akartam a síromat. A szüleim sírját. Az öcsém sírját.  Mikor a temetőhöz értem kiszálltam az autóból. Majd udvariasan köszönve a portást elindultam a sírom felé. Vámpír sebességgel haladtam. Alig voltak páran a temetőben. Egyszer egy néni meglátott. Rémülten bújtam el. Belehallgattam a gondolataiba.
Biztos egy szellem... Tudom, hogy léteznek. Biztos fél. Talán mostanában halt meg...
Kedves gondolatok voltak, bár kissé furcsák. Közelebb járt az igazsághoz mint gondolta volna. A szellemek meghaltak. Én is meghaltam. Bár szellemek kétlem, hogy léteznek, bár ki tudja?! Mikor ember voltam, ha valaki bejelenti, hogy vámpírok léteznek, kinevetem. És most tessék. Én magam is vámpír vagyok. Sóhajtva indultam tovább. Mostantól ember sebességgel mentem. Ügyesen kerülgettem a víztócsákat. De voltak olyan alkalmak, hogy nem tudtam elkerülni, hogy sárba lépjek. Esett az eső, és viszonylag sötét volt. De mit is vártam Forkstól?

Nem kellett sokat keresgélnem, hogy megtaláljam amit keresek. Hiszen öt-tíz évenként eljöttem ide. Sóhajtva fordultam szembe, a szépen megmunkált sírokkal. Az elsőre függesztettem a tekintetem.

 Isabella Marie Swan
 1988 szeptember 13. – 2007 szeptember 11.

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon, 

Néma csendben nálad lakok.

 Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál. 

Végighúztam az ujjam a feliraton. Szép volt.  A szüleim jót választottak. Hirtelen megzördült az avar, nem messze tőlem. Villámgyorsan ugrottam fel a legközelebbi fa egyik ágára, amit jól takartak a levelek, de mégis kitűnően láthattam ki van itt. Pár másodpercen belül, Edward Cullen térdelt a sír előtt. Úgy nézte a feliratot, mintha kísértetet látna. Arca eltorzult, és fájdalmat mutatott. Régen, mindig ilyenkor simítottam meg az arcát. Elképzeltem, hogy most is ezt teszem. Szinte láttam magam előtt, ahogy én hozzáérek, ő meg sóhajtva hajtja bele fejét a forró tenyerembe. Látom, hogy elvörösödök, de olyan jó érzés, hogy a világért sem húznám el a kezem. Elmosolyodtam. Milyen kis szerencsétlen voltam akkoriban! Egy apró ajakrándulás le tudott venni a lábamról. De most már más volt a helyzet. Edwardnak megremegett az ajtó ajka.

- Ilyen hamar? -suttogta. -Miért? Buta Bárányom! Mért nem vigyáztál magadra? -kérdezte fájdalmas hangon. -19 éves se lettél. Nincs halál? Hát akkor te most hol vagy? Mért nem vagy itt velem? Lehet, hogy nem kellett volna elmennem. De azt hittem így a legjobb. Féltem, hogy megöllek. És most tessék! Nem én öltelek meg. Most jobban kéne éreznem magam? -kérdezte. Ő is magában beszél. Akkor nem én vagyok az egyetlen. És most olyan történt amire nem számítottam. A fejét saját tenyerébe hajtotta, és zokogni kezdett. Nem szeretett engem. Soha nem szeretett. Akkor most miért sirat? Dühös voltam. Nem is voltam már kíváncsi a többi sírra. Bele hallgathattam volna a gondolataiba, de nem tettem. Nem voltam rá kíváncsi. Vámpír sebességgel száguldottam az autómhoz. Beültem, becsaptam az ajtót, hazahajtottam, és csak akkor tört ki belőlem a zokogás, mikor már az ágyamon feküdtem. Tiszta sár voltam de nem érdekelt. Semmi nem érdekelt.

 

Sóhajtva ültem be a kocsimba. Egy hét telt el a Cullen család látogatása óta. Hat nap azóta, hogy láttam Edwardot a temetőben. Ez az egy hét, szinte teljesen avval ment el, hogy próbáltam meggyőzni magam, hogy nem is lesz olyan rossz szemtől szembe találkozni velük. Merthogy az első hetet kihagytam. Nem volt még erőm találkozni velük. Hát a végén az jött ki: M.F.H.K.H.É.M, vagyis Meg Fogok Halni Képtelenség Hogy Életben Maradjak. A többiek ma még nem jönnek velem. Valami elintézni valójuk van a városban. Tök egyedül leszek. És nagy valószínűséggel találkozok Velük. De előbb utóbb úgyis találkoznom kell velük. Úgy döntöttem, jobb előbb. Legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal.

Reflekszből fékeztem az iskola előtt. Észre sem vettem, hogy egyáltalán elindultam. Jó vagyok. Körbenéztem. Azonnal kiszúrtam őket. Mind az öten ott álltak a bejárat előtt. Még nem vettek észre. Hiszem még szeptember eleje van. Nem tűntem ki, hogy új vagyok. Még. Mélyeket lélegeztem. Nem szabad most feladnom. Pont most. Elhatároztam, hogy megölöm a testvéreim. Majd kiszálltam, és a bejárat felé vettem az irányt. A Cullen "gyerekek" tekintete rám tapadt, és úgy néztek rám, mintha megtalálták volna a világ nyolcadik csodáját. Zavartan odabiccentettem, majd megkerültem a zavart családot. Akik továbbra is csak bámultak utánam. Hallottam a gondolataikat.
Ez nem lehet. Ilyen nincs. Képtelenség. Láttam a sírját. -Edward gondolatai döbbenetről tanúskodtak.
Mindenkitől ilyen gondolatok özönlöttek felém. Az hímnemű ember diákok a fenekemet csodálták, -mily meglepő!- a lányok azt nézték, mi van bennem ami bennük nincs. Első sorban ész. Inkább avval kéne foglalkozniuk, ők mibe jobbak nálam. Igyekeztem nem vissza nézni. De nem sikerült. Mikor már a titkárság ajtajánál voltam, megfordultam. Mindenki engem nézett.

Az ebédlő felé igyekeztem. Az óráim nagyjából ugyan úgy teltek, mint mikor ember voltam. Csak százszor unalmasabban. Sokan próbáltak beszélgetést kezdeményezni velem, de én egyszerűen lekoptattam őket. Sóhajtva léptem be az ebédlőbe. Nem lepődtem meg mikor megláttam őket az egyik asztalnál. Azon se, hogy engem bámultak. Számítottam rá. Leültem az egyik üres asztalhoz, ami nem volt messze Tőlük. Nem tudom miért ültem közel.
- Szia! Jorden Dwil vagyok -jött oda hozzám egy fiú. Magas volt, éles állkapcsú, és méz szőke fürtök keretezték az arcát. Bőre egész világos volt, bár látszott rajta, hogy elég sokat napozott valahol a nyáron. (Biztos nem Forksban) Szemei korom feketék voltak, és csak kíváncsiságot tudtam kiolvasni belőlük. Kedvesen mosolygott rám. Nem tudom miben volt más, mint az eddigiek akik megszólítottak, de azonnal viszonoztam a mosolyát.
- Helló. Bella McFray vagyok.
- Leülhetek? Most költöztem ide, és nem igazán tudom hova ülhetnék.
- Nyugodtan. Én is most jöttem New Yorkból. Csak gyorsan elfoglaltam ezt az asztalt.
- Te vámpír vagy, ugye? -kérdezte halkan mire, megmerevedtem. A fejében hevesen próbáltam meg kutatni miértek után. De most észrevettem amit eddig nem. Az ő gondolatait nem hallottam.

Jorden Dwil szemszög

Nem tudom mi ütött belém. Miért mentem oda hozzá. Miért kérdeztem rá, hogy vámpír-e. Olyan ostoba vagyok! De ahogy a közelébe kerültem... Késztetést éreztem, hogy kimondjam amit gondolok. Ijedten néztem, ahogy megmerevedik.
- Ne válaszolj! Bocsánat. Csak kicsúszott. Tudod még csak nagyon kevés vámpírral találkoztam. Én is hasonló vagyok mint te. Csak félig. Tényleg sajnálom. Néha nem tudok lakatot tenni a számra. Na tessék! Most is össze vissza fecsegek, és...

Bella szemszög

Hallgattam a magyarázatát, végül nemes egyszerűséggel a szájára tapasztottam a kezem. Nem tudom miért, de szinte természetesnek éreztem, hogy hozzáérek. Ahogy megérintettem a bőrét, mintha szikrák pattogtak volna a bőröm alatt. Jó érzés volt. Erősebb mint Edwardnal. Elkaptam a kezem, majd meredten bámultam.
- Semmi baj. Félig? Azt hogy? -hebegtem zavartan.
- Nem hiszem, hogy ez a legjobb hely, és alkalom, hogy ezt elmagyarázzam. Eleve el se kellett volna mondanom. Csak kicsúszott. Olyan szerencsétlen vagyok -sóhajtotta, majd felpattant, és nemes egyszerűséggel kisétált az ebédlőből. Én meredten bámultam utána. Nem értettem az érzést, ami körülölelte a mellkasomat. Mi történik velem?

Jasper szemszög

Bella felől furcsa érzelmek érkeztek. Elméletben nem kellett volna éreznem őt, mivel se Alice, se Edward nem tudta rajta használni a képességét, de ezek szerint lett egy kis rés ezen a pajzson, ami körül veszi. Amúgy nem volt nehéz kitalálni, hogy ő a rejtélyes Láthatatlanka. Bella zavart volt, és hihetetlenül furcsa. Egész nap figyeltem őt, és azt láttam, hogy mindenkit eltaszított magától. Ezt a Jordent nem. Félvámpír... Ilyet se hallottam még. De végül is, már azt hiszem semmin nem tudok meglepődni. Hiszen.. A bátyám, elméletben halott szerelme, vámpírként besétál az iskolába. Nem, kicsit sem furcsa. De tényleg nem tudom hova tenni, Bella érzelmeit. Mintha szerelmes lenne. De pár szó után nem lehet szerelmes valakibe az ember. (Én is tudtam, hogy ez nem igaz. Ahhoz, hogy beleszeressek Alicebe, két perc kellett.) Ha Bella szerelmes lesz, Edward össze fog törni. Nem fogja többet érdekelni semmi. Most érzek egy kis reményt benne. Nem akarom, hogy ez abba maradjon.

Tanya Denali szemszög

A bosszú vágy, lassan elhatalmasodik rajtam. Tudom, hogy nem kéne. Tudom, hogy tiszteletben kéne tartanom Edward döntését. De én mindig is ilyen voltam. Hirtelen döntök, és a tervemben, senki, és semmi nem tud megakadályozni. Még én magam sem. Talán van bennem valami alap gonoszság, amit nem lehet kivenni belőlem. Bizonyára hozzám tartozik. Ezért is akarok annyira részt venni, az Ő tervében. Mert azt remélem, miután beteljesedett a bosszúm, lenyugszom. Találok mást, akit igazán szeretek -és viszont szeret- és minden rendben lesz. Nem akarok gonosz lenni. Nem akarok kárt okozni másoknak. De úgy tűnik én csak ehhez értek. A véremben van.