Borzongás (Saját történetem bemutatója)

Sziasztok! Két barátnőmnek mutattam meg eddig, nekik tetszett. Kíváncsi vagyok, más emberek véleményére is. Szerintetek kezdjem el írni? Titeket érdekelne? Megtennétek, hogy írtok róla véleményt? De kérlek, ne annyit h: Nekem tetszik/nem tetszik! Bye: XY. Hálás lennék, ha leírnátok mi a rossz benne, mi a jó, és miért. Hogy továbbra is így írjam-e, vagy ha nem, akkor miért ne így, és hogyan :) Remélem nem kavartam annyira össze a szavakat, hogy ne lehessen érteni... :D

 Borzongás

Nézz a tükörbe, nézd meg, hogy ki lettél
Lehet, hogy állati, de embernek születtél...

Ivy Roberts a csodálatos hangú énekesnő, kitűnő színésznő, és New York egyik legnagyobb party arca kissé elszállt magától. Már nem tudja hol a határ, királynőnek képzeli magát, és észre sem veszi, hogy a barátai egyre kevésbé keresik a társaságát. Lassan egyre lepukkantabb társaságba keveredik. A piások hercegnőjévé válik. Aztán megjelenik Ő, a srác, aki ott rúg belé, ahol csak tud, ott szekálja ahol csak tudja, és olyan dolgokkal sértegeti, ami a legjobban fáj neki. Ivy eleinte legszívesebben megfojtaná Őt, de szépen lassan elkezdi észrevenni a szép szemét, az édes arcvonásait, a cuki mosolyát... Ivy, vajon vissza tudja szerezni a jó hírét? És ami a legfontosabb.. Ő képes lesz beleszeretni, minden hibája ellenére?

Három - Kedves mosoly

Sziasztok! Úgy tűnik maradok a sok szemszöges, három oldalas fejezeteknél :P Nekem ez az egyik kedvenc fejezetem, azok közül, amit eddig megírtam. Ismételten köszönetet szeretnék mondani a 17 r.o.-nak. Külön köszönet Lily Volturinak, aki annak ellenére, hogy mikor először írt, már fent volt a 2. fejezet is, még a prológushoz is írt nekem kommentet :) Most beteg vagyok, voltam orvosnál, kaptam antibiotikumot, leigazolták a hetem, és ha nem javul, vagy rosszabbodik akkor vissza kell mennem -.- Szerdán akkor is megyek osztálykarácsonyra, ha kiír... xD Na sziasztok :) Bye: Cassy

 Csak az tud élni, ki mindig nevet,
Kinek a lelke élettől vidám,
Kiből kicsordul minden szeretet
És himnuszt zeng az élet hajnalán.
Ki minden könnyből szivárványt fakaszt
Az élet sínjén győztesen robog,
Minden szikláról virágot fakaszt?
Csak az tud élni: aki mosolyog...

Bella szemszög

Ma reggel rögtön a temetőhöz vettem az irányt. Látni akartam a síromat. A szüleim sírját. Az öcsém sírját.  Mikor a temetőhöz értem kiszálltam az autóból. Majd udvariasan köszönve a portást elindultam a sírom felé. Vámpír sebességgel haladtam. Alig voltak páran a temetőben. Egyszer egy néni meglátott. Rémülten bújtam el. Belehallgattam a gondolataiba.
Biztos egy szellem... Tudom, hogy léteznek. Biztos fél. Talán mostanában halt meg...
Kedves gondolatok voltak, bár kissé furcsák. Közelebb járt az igazsághoz mint gondolta volna. A szellemek meghaltak. Én is meghaltam. Bár szellemek kétlem, hogy léteznek, bár ki tudja?! Mikor ember voltam, ha valaki bejelenti, hogy vámpírok léteznek, kinevetem. És most tessék. Én magam is vámpír vagyok. Sóhajtva indultam tovább. Mostantól ember sebességgel mentem. Ügyesen kerülgettem a víztócsákat. De voltak olyan alkalmak, hogy nem tudtam elkerülni, hogy sárba lépjek. Esett az eső, és viszonylag sötét volt. De mit is vártam Forkstól?

Nem kellett sokat keresgélnem, hogy megtaláljam amit keresek. Hiszen öt-tíz évenként eljöttem ide. Sóhajtva fordultam szembe, a szépen megmunkált sírokkal. Az elsőre függesztettem a tekintetem.

 Isabella Marie Swan
 1988 szeptember 13. – 2007 szeptember 11.

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon, 

Néma csendben nálad lakok.

 Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál. 

Végighúztam az ujjam a feliraton. Szép volt.  A szüleim jót választottak. Hirtelen megzördült az avar, nem messze tőlem. Villámgyorsan ugrottam fel a legközelebbi fa egyik ágára, amit jól takartak a levelek, de mégis kitűnően láthattam ki van itt. Pár másodpercen belül, Edward Cullen térdelt a sír előtt. Úgy nézte a feliratot, mintha kísértetet látna. Arca eltorzult, és fájdalmat mutatott. Régen, mindig ilyenkor simítottam meg az arcát. Elképzeltem, hogy most is ezt teszem. Szinte láttam magam előtt, ahogy én hozzáérek, ő meg sóhajtva hajtja bele fejét a forró tenyerembe. Látom, hogy elvörösödök, de olyan jó érzés, hogy a világért sem húznám el a kezem. Elmosolyodtam. Milyen kis szerencsétlen voltam akkoriban! Egy apró ajakrándulás le tudott venni a lábamról. De most már más volt a helyzet. Edwardnak megremegett az ajtó ajka.

- Ilyen hamar? -suttogta. -Miért? Buta Bárányom! Mért nem vigyáztál magadra? -kérdezte fájdalmas hangon. -19 éves se lettél. Nincs halál? Hát akkor te most hol vagy? Mért nem vagy itt velem? Lehet, hogy nem kellett volna elmennem. De azt hittem így a legjobb. Féltem, hogy megöllek. És most tessék! Nem én öltelek meg. Most jobban kéne éreznem magam? -kérdezte. Ő is magában beszél. Akkor nem én vagyok az egyetlen. És most olyan történt amire nem számítottam. A fejét saját tenyerébe hajtotta, és zokogni kezdett. Nem szeretett engem. Soha nem szeretett. Akkor most miért sirat? Dühös voltam. Nem is voltam már kíváncsi a többi sírra. Bele hallgathattam volna a gondolataiba, de nem tettem. Nem voltam rá kíváncsi. Vámpír sebességgel száguldottam az autómhoz. Beültem, becsaptam az ajtót, hazahajtottam, és csak akkor tört ki belőlem a zokogás, mikor már az ágyamon feküdtem. Tiszta sár voltam de nem érdekelt. Semmi nem érdekelt.

 

Sóhajtva ültem be a kocsimba. Egy hét telt el a Cullen család látogatása óta. Hat nap azóta, hogy láttam Edwardot a temetőben. Ez az egy hét, szinte teljesen avval ment el, hogy próbáltam meggyőzni magam, hogy nem is lesz olyan rossz szemtől szembe találkozni velük. Merthogy az első hetet kihagytam. Nem volt még erőm találkozni velük. Hát a végén az jött ki: M.F.H.K.H.É.M, vagyis Meg Fogok Halni Képtelenség Hogy Életben Maradjak. A többiek ma még nem jönnek velem. Valami elintézni valójuk van a városban. Tök egyedül leszek. És nagy valószínűséggel találkozok Velük. De előbb utóbb úgyis találkoznom kell velük. Úgy döntöttem, jobb előbb. Legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal.

Reflekszből fékeztem az iskola előtt. Észre sem vettem, hogy egyáltalán elindultam. Jó vagyok. Körbenéztem. Azonnal kiszúrtam őket. Mind az öten ott álltak a bejárat előtt. Még nem vettek észre. Hiszem még szeptember eleje van. Nem tűntem ki, hogy új vagyok. Még. Mélyeket lélegeztem. Nem szabad most feladnom. Pont most. Elhatároztam, hogy megölöm a testvéreim. Majd kiszálltam, és a bejárat felé vettem az irányt. A Cullen "gyerekek" tekintete rám tapadt, és úgy néztek rám, mintha megtalálták volna a világ nyolcadik csodáját. Zavartan odabiccentettem, majd megkerültem a zavart családot. Akik továbbra is csak bámultak utánam. Hallottam a gondolataikat.
Ez nem lehet. Ilyen nincs. Képtelenség. Láttam a sírját. -Edward gondolatai döbbenetről tanúskodtak.
Mindenkitől ilyen gondolatok özönlöttek felém. Az hímnemű ember diákok a fenekemet csodálták, -mily meglepő!- a lányok azt nézték, mi van bennem ami bennük nincs. Első sorban ész. Inkább avval kéne foglalkozniuk, ők mibe jobbak nálam. Igyekeztem nem vissza nézni. De nem sikerült. Mikor már a titkárság ajtajánál voltam, megfordultam. Mindenki engem nézett.

Az ebédlő felé igyekeztem. Az óráim nagyjából ugyan úgy teltek, mint mikor ember voltam. Csak százszor unalmasabban. Sokan próbáltak beszélgetést kezdeményezni velem, de én egyszerűen lekoptattam őket. Sóhajtva léptem be az ebédlőbe. Nem lepődtem meg mikor megláttam őket az egyik asztalnál. Azon se, hogy engem bámultak. Számítottam rá. Leültem az egyik üres asztalhoz, ami nem volt messze Tőlük. Nem tudom miért ültem közel.
- Szia! Jorden Dwil vagyok -jött oda hozzám egy fiú. Magas volt, éles állkapcsú, és méz szőke fürtök keretezték az arcát. Bőre egész világos volt, bár látszott rajta, hogy elég sokat napozott valahol a nyáron. (Biztos nem Forksban) Szemei korom feketék voltak, és csak kíváncsiságot tudtam kiolvasni belőlük. Kedvesen mosolygott rám. Nem tudom miben volt más, mint az eddigiek akik megszólítottak, de azonnal viszonoztam a mosolyát.
- Helló. Bella McFray vagyok.
- Leülhetek? Most költöztem ide, és nem igazán tudom hova ülhetnék.
- Nyugodtan. Én is most jöttem New Yorkból. Csak gyorsan elfoglaltam ezt az asztalt.
- Te vámpír vagy, ugye? -kérdezte halkan mire, megmerevedtem. A fejében hevesen próbáltam meg kutatni miértek után. De most észrevettem amit eddig nem. Az ő gondolatait nem hallottam.

Jorden Dwil szemszög

Nem tudom mi ütött belém. Miért mentem oda hozzá. Miért kérdeztem rá, hogy vámpír-e. Olyan ostoba vagyok! De ahogy a közelébe kerültem... Késztetést éreztem, hogy kimondjam amit gondolok. Ijedten néztem, ahogy megmerevedik.
- Ne válaszolj! Bocsánat. Csak kicsúszott. Tudod még csak nagyon kevés vámpírral találkoztam. Én is hasonló vagyok mint te. Csak félig. Tényleg sajnálom. Néha nem tudok lakatot tenni a számra. Na tessék! Most is össze vissza fecsegek, és...

Bella szemszög

Hallgattam a magyarázatát, végül nemes egyszerűséggel a szájára tapasztottam a kezem. Nem tudom miért, de szinte természetesnek éreztem, hogy hozzáérek. Ahogy megérintettem a bőrét, mintha szikrák pattogtak volna a bőröm alatt. Jó érzés volt. Erősebb mint Edwardnal. Elkaptam a kezem, majd meredten bámultam.
- Semmi baj. Félig? Azt hogy? -hebegtem zavartan.
- Nem hiszem, hogy ez a legjobb hely, és alkalom, hogy ezt elmagyarázzam. Eleve el se kellett volna mondanom. Csak kicsúszott. Olyan szerencsétlen vagyok -sóhajtotta, majd felpattant, és nemes egyszerűséggel kisétált az ebédlőből. Én meredten bámultam utána. Nem értettem az érzést, ami körülölelte a mellkasomat. Mi történik velem?

Jasper szemszög

Bella felől furcsa érzelmek érkeztek. Elméletben nem kellett volna éreznem őt, mivel se Alice, se Edward nem tudta rajta használni a képességét, de ezek szerint lett egy kis rés ezen a pajzson, ami körül veszi. Amúgy nem volt nehéz kitalálni, hogy ő a rejtélyes Láthatatlanka. Bella zavart volt, és hihetetlenül furcsa. Egész nap figyeltem őt, és azt láttam, hogy mindenkit eltaszított magától. Ezt a Jordent nem. Félvámpír... Ilyet se hallottam még. De végül is, már azt hiszem semmin nem tudok meglepődni. Hiszen.. A bátyám, elméletben halott szerelme, vámpírként besétál az iskolába. Nem, kicsit sem furcsa. De tényleg nem tudom hova tenni, Bella érzelmeit. Mintha szerelmes lenne. De pár szó után nem lehet szerelmes valakibe az ember. (Én is tudtam, hogy ez nem igaz. Ahhoz, hogy beleszeressek Alicebe, két perc kellett.) Ha Bella szerelmes lesz, Edward össze fog törni. Nem fogja többet érdekelni semmi. Most érzek egy kis reményt benne. Nem akarom, hogy ez abba maradjon.

Tanya Denali szemszög

A bosszú vágy, lassan elhatalmasodik rajtam. Tudom, hogy nem kéne. Tudom, hogy tiszteletben kéne tartanom Edward döntését. De én mindig is ilyen voltam. Hirtelen döntök, és a tervemben, senki, és semmi nem tud megakadályozni. Még én magam sem. Talán van bennem valami alap gonoszság, amit nem lehet kivenni belőlem. Bizonyára hozzám tartozik. Ezért is akarok annyira részt venni, az Ő tervében. Mert azt remélem, miután beteljesedett a bosszúm, lenyugszom. Találok mást, akit igazán szeretek -és viszont szeret- és minden rendben lesz. Nem akarok gonosz lenni. Nem akarok kárt okozni másoknak. De úgy tűnik én csak ehhez értek. A véremben van.

Kettő - Váratlan látogatás

Sziasztok. Ez a fejezet is kb. ugyan olyan hosszúságú mint az előző. Remélem tetszeni fog. Köszönöm a 15 r.o.-t remélem olvassátok is, nem csak jelöltétek :D Továbbá köszönöm a komikat, a prológushoz, illetve az első fejezethez is :) Jó olvasást! Bye: Cassy

  Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz.

Alice szemszög

Azóta is a rejtélyes személyeket kutatom. Arra jutottam, hogy ott kell őket keresni, ahol homályos a kép. De nehéz, mivel a farkasok is homályosak. Mintha a ködöt keresném a szélviharban. Ilyet szoktak egyáltalán mondani? Kétlem. Na mindegy. A család zsong körülöttem, akárhányszor látok valami "homályt", Emmett és Jasper utánanéznek. Edward kivonta magát a dolgokból. Mily' meglepő! Megint látomás furakodott be az elmémbe. Pedig most nem is koncentráltam.

Most csak hárman voltak. Egy kanapén ültek. Láthatatlanka (ahogy én neveztem el) nem volt ott. Így mindent tisztán láttam.
- Szerinted mikor jön már meg, a drága? -kérdezte a szőke srác, a vörös csajt.... A vörös, most ijesztően ismerős volt. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek ki az. Victoria.
- Nem tudom David. Tudod, hogy milyen. Ha valami dolga van, akkor addig úgyse jön haza, amíg nem végzi el, azt a bizonyos dolgot.
- Szerinted Peter? -fordult -mint megtudtam- David, a világos barna hajú srác felé. Na már az ő nevét is tudom. Victoria, Peter, David, és Láthatatlanka. Szép család. 
- Ahogy Vicky mondja -mondta somolyogva, miközben Victoria vállára hajtotta a fejét. David kinézett az ablakon. Így végre én is láttam amit ő. Már tudom hol vannak. Ismerem ezt a házat... Egy pillanatra, még végigjártattam a szemem a három vámpíron. Mindhármuk szeme arany színű....

Ismét a nappaliban találtam magam. Edward már megint előttem volt. Most komolyan. Sokáig rám se néz, aztán mikor látomásom van, hirtelen nagyon érdekelni kezdem. Jujj... Ez most nagyon olyan volt, mintha szerelmes lennék belé. Na nem érdekes. Úgyis mindenki tudja, hogy én csak Jaspert szeretem. Edwardra néztem, aki bocsánatkérően elmosolyodott, majd gondolatom második felére zavartan biccentett.
- Szerintem oda kéne mennünk. Hogy megbizonyosodjunk nem ártanak nekünk -vetette fel az ötletet.
- Megvannak? -kérdezte gyorsan kedvesem.
- Igen. Láthatatlanka nincs otthon. Megtaláltam őket -mondtam komolyan. Villámgyorsan felpattantunk, és mind a heten az ajtó felé indultunk. Én mentem elöl. Pontosan tudtam merre kell menni...

David szemszög

Aggódom érte. Hiszen a húgom... Na jó, igazából a nővérem, de testileg fiatalabb nálam, bár nekem több szükségem van rá, mint neki rám. De akkor is aggódom érte. Szó nélkül nem szokott lelépni. Bár az is lehet, hogy vadászni ment. És most kiszellőzteti a fejét. Vagy elment Kínába. Jó, ez most tök hülyén jött ki, minek menne egy vámpír Kínába?! Egyáltalán... Ha nem kötelező, minek menne egyáltalán Bárki is Kínába?! Ez agyrém. Kopogás törte meg a szobára szálló csendet. Meglepetten kaptuk fel a fejünket, szinte egyszerre. Nem rendeltünk semmit. Az ilyeneket mindig Bella intézi. És mindig ő nyit ajtót. Meg ilyesmi. Victoria kihúzta magát, majd az ajtóhoz sétált. Én és Peter szorosan követtük őt. Vicky mély levegőt véve kinyitotta az ajtót. Mindhárman megdermedtünk. Hét vámpír állt velünk szemben. Az egyetlen ami akár egy kicsit is megnyugtató volt, hogy az ő szemük is arany színben pompázott.
- Cullenék -mondta fagyosan Vicky. Tehát ismerte őket. Jó, hogy mondta.
- Victoria. Örömmel látjuk, hogy te is az életmódunkat használod. Bemutatnál a családodnak? -szólt a szőke férfi. Tehát ő  a családfő.
- Nem én vagyok a családfő -szólt vissza pimaszul nővérem. -A családunk vezetője, jelenleg nincs itthon.
- Azért bemutathatsz minket -szóltam közbe. -Neked is van szád mint... -csúnyán nézett rám. Szóval nem akarja, hogy tudják a nevét. Hát jó. -.... neki.  nekünk meg nevünk van.
Vicky szusszantott egyet majd rám mutatott.
- Ezt az okoskodó vámpírt, Davidnek hívják. Az a másik, meg Peter. Én ugye Vicktoria vagyok.
- És maguk? Mi a nevük? -kérdeztem. Nem tudok csöndben maradni. Ááá nem...
- Én Carlise vagyok. Ő itt a feleségem Esme, és a fogadott gyerekeim, Alice, Jasper, Rosalie, Emmett és Edward -mondta a szőke -Carlise-, és mindegyik névnél, egy-egy emberre mutatott. Biccentettem.
- Bemehetünk? -kérdezte Alice. Hárman összenéztünk, majd szinte egyszerre vontunk vállat. Végül is... Nincs semmi takargatni valónk. Na ez meg, olyan volt, mintha rendőrök lennének. Előbb Kína, most meg ez... Komolyan bediliztem.

Jasper szemszög

Furcsák. Nem rosszak, nem akarnak nekünk ártani de furcsák. És úgy tűnik, hogy a családfőjük nélkül, teljesen elvesznek. Legalábbis... Nem sok időt akarnak a társasága nélkül tölteni. Érzem, hogy szeretik őt, bárki legyen is ez a "Láthatatlanka", ahogy kedvesem emlegeti. De félnek nélküle. Nem egész a családjuk. Valami olyan ereje lehet, ami... ami senki másnak. Vagy egyszerűen, öreg, tapasztalt, és nyugodt. Nem tudom. De kíváncsi vagyok rá.
- Igazság szerint, féltem, hogy itt vagytok -kezdett bele Victoria. -Mert ez a ti területetek  Most akkor el kell mennünk? Nem bántuk senkit. Mi szeretünk itt lenni. Vagyis... Rajta kívül. De Ő se bánt senkit. Komoly erkölcsei vannak -fejezte be.
- Mi a neve? Lehet, hogy hallottunk róla -kérdezte Carlise.
- Ó, biztos, hogy hallottak róla. De majd ő bemutatkozik. Vagy nem.
- Mi az, hogy vagy nem? -kérdeztem most én.
- Ő. Semmit. Nem. Csinál. Amit. Nem. Akar -tagolta David, minden szót jól megnyomva.
- Ideje menni -mondta Carlise.
- Várj! Maradhatunk vagy el kell mennünk? -kérdezte Victoria, de már az egész család az ajtóban állt. Szerintem maradhatnak. -üzentem gondolatban Edwardnak. Nem rég, kitaláltuk, hogy ha más vámpírok is vannak a közelben, úgy szavazunk, hogy üzenünk Edwardnak. Régebben is eszünkbe juthatott volna.
- Maradjatok. De ha valami történik, akkor nem leszünk ilyen jóban -mondta Edward, majd kivonultunk az ajtón. Meg sem álltunk hazáig.
 
Bella szemszög

Egész végig a lépcsőfordulóban álltam, és hallgattam a beszélgetést. Hogy a fenébe lehetnek itt? Miért pont most? Mért nem 4 évvel korábban, vagy esetleg később? Nem kezdődhet megint... Nem, az lehetetlen. Kiteszem a lábam, egy órára a házból, és máris minden fenekestől felfordul? Vadászni voltam! Már az is tilos? Azért értékeltem, hogy Vickyék egyszer sem mondták ki a nevemet. De attól még itt voltak. A házunkban. Itt vannak a környéken. Ott lesznek a gimiben, és mindenhol ahol én. És nem tehetek ellene semmit. Mert ugyan olyan joguk van itt lenni mint nekem. Ha nem több.

Ma, a drága Cullen család által két képességgel gazdagabb lettem. Alice képességével, amit olyanra erősített fel az én drága „alap képességem”, hogy nem a döntések alapján látom a jövőt, hanem úgy, hogy több variációt. Ami közül dönteni fognak az emberek. Hasznos. Ezt amúgy Elezar képességével tudom megállapítani. A másik meg Jasperé, aki képessége nagyjából ugyan olyan maradt, mivel ezt nem nagyon lehet hova fejleszteni. Maximum, én kicsit élesebben érzékelem.

Miért? Most tényleg miért kellett nekik is pont akkor Forksba jönniük mint nekünk? Mikor már kissé kezdtem elfelejteni őket? Vagy inkább elengedni, mivel elfelejteni őket, azt hiszem lehetetlen. Számomra. De a helyzetem jó volt. De most idejöttek, és mindent tönkretettek. Tizenöt perc alatt, mindent elpusztítottak, amit az elmúlt 200 évben elkövettem magamban azért, hogy ne fájjon annyira. Pedig még csak nem is tudják, hogy itt vagyok. Hogy még élek. De nekem már végem. Mi lesz itt még?

Rejtélyes Személy szemszög

A fenébe! Hallottam róla, hogy a Cullenek is felbukkantak, a drágalátos Bella otthona körül. Ha azok összeállnak, esélytelen vagyok. Tizenegy vámpír, közülük hatnak képességük van. Ez rám tekintve nagyon nem jelent jót. Tényleg nem. A gondolatmenetemet, a telefon éles csörgése szakította félbe. Végigsétáltam az olcsó motel szoba poros padlóján, majd a rozoga éjjeliszekrényről, lassan a kezembe vettem a telefonom. A kijelzőn már megjelent a kép. Alatta jól látható betűkkel ennyi állt: Tanya Denali
Sóhajtva emeltem a készüléket a fülemhez. Ez az egyik legidegesítőbb nőszemély akivel valaha dolgom volt.
- Tanya, szívem! Mi újság? -kérdeztem mézes, mázos hangon. A világért nem mondtam volna meg neki, hogy idegesít.
- Mi van a tervel? Mikorra tervezed, annak a csitrinek, és családjának az elpusztítását?
- Van egy kis probléma. Megjelent a Cullen család.
- Végezz velük is! Pusztuljanak mind! Edward Cullen még megbánja, hogy Őt választotta Én helyettem! -hangjából sugárzott a düh.
- Ne pattogj Tanya! Megoldom. Mély lélegzet, és élvezd az életet. Pá szívem! -ezzel kinyomtam. Ha tehetem, elkerülöm vele a beszélgetéseket. Tényleg roppantul idegesítő. Kibámultam az ablakon. Hajnalodott. Már csak pár hónap van a tervem beteljesedéséig. Minden perccel közelednek a halálhoz. Csak ők ezt még nem tudják.

Egy - Homályos látomás

Helló! Itt is van az első fejezet. Ketten írtak facen, hogy érdekli őket a töri, egy kommentet kaptam, és lett 6. r.o.-m :) Köszi nekik. Kicsit sok szemszög lett itt az első fejezetben, de remélem tetszik. Remélem, majd még később többen is jöttök olvasni :D Pusz: Cassy

  Lehetetlen bármilyen szokásunkat megváltoztatni, ha a lelkünk mélyén kívánjuk azt. A szív és az értelem ellentmondásában a szívedre hallgass.

Bella szemszög 
 

Kopp-kopp.. Kopp kopp kopp kopp kopp... Egészen jó ez a ritmus. A zenelejátszóból Mika szól...

Ezt az utat hagytad nekem.
Nem színlelek.
Nincs szerelem, nincs dicsőség, nincs remény,
Nincs boldog befejezés.

Ezt az utat szeretjük.
És úgy volt, hogy örökké,
Mint a maradék életünk.
De már nem egymással többé.

Hmm.... Holnap az első nap a suliban. Vagyis... Az első nap újra ebben a suliban. Pedig annyira nem akartam Forksba jönni! Annyira nem! Hiába jelöltek ki engem a "családfőnek" arról nem csak én döntök, hogy hova költözünk... Na ja. Végül is nem akkora baj. Hisz milyen ismerőssel futhatnák össze, itt a semmi közepén?

Alice szemszög
 
Már megint! Mi a jó fenéért, nem képesek eljönni velem a plázába? Mindegyik csak növeszti a seggét -képletesen persze- a kanapén! Mi a jó abban, ha sok idióta egyetlen labdát kerget? Nem értem. Tényleg nem. Jó persze bánatosak, meg minden, de istenem. Edward hagyta el Bellát, nem fordítva, élni kell az életet. 200 év eltelt a fenébe is! Nem kell örökké búsulni! A világ elhomályosodott, de mintha ezt a látomást egy vékony ködfelhőn keresztül láttam volna. Nem élesen, mint általában.

Két lány volt, és két fiú. Az egyik lány mintha leárnyékolta volna a többieket. Ezt a lányt egyáltalán nem láttam. Mellette, egy vörös loboncot tudtam kivenni. A fiúknak is csak a hajszínét tudtam megállapítani. Annyit láttam, hogy mind a négyen vámpírok....

- Nem kéne itt lennünk -szólalt meg az, akiből semmit nem láttam. A hangja, furcsán torz volt, mintha én víz alatt lennék, és ő beszélne a felszínen.

- Ezt már megtárgyaltuk..... -mondta a vörös. Egy nevet is mondott de mintha a mondat végét elnyelte volna valami. Az ő hangja, amúgy furcsa módon, tökéletesen tiszta volt.

- Tudom. De ez egy veszélyes város. Tele van farkasokkal. És itt akár más családok is lehetnek -akadékoskodott láthatatlanka. Teljesen ugyan olyan volt a hangja mint az előbb. Tompa, és torz.

- Minden rendben lesz. A mi családunk legyőzhetetlen -szólt közbe az egyik srác. Szőke volt, és hangja ugyanolyan tiszta, mint a vörösnek. 

Nagyokat pislogtam, mikor visszatértem a valóságba. Észre sem vettem, hogy a családom körül állt. Most Edward is hajlandó volt csatlakozni hozzánk. Micsoda megtiszteltetés!

- Tudod ez mit jelent, Alice? -kérdezte tőlem.

- Igen. Egy idegen vámpírcsalád van a környéken. Ráadásul négyen vannak. És nyilvánvalóan az egyik blokkolja a képességem. 

- Vagy talán nem a képességed. Egyszerűen csak védi magukat. Nem akarják, hogy tudják kik ők -hadarta.

- Elmondanátok nekünk is a dolgot? -szólt közbe nyugodt hangon Carlise, mi meg egymás szavába vágva kezdtük hadarni a helyzetet...

Bella szemszög 

A dörömbölés az ajtómon nem maradt abba. Megint Victoria, idióta pasija az. Szeretem Petert meg minden, de olyan hülye. Na meg az én drágalátos öcsém is az ajtó előtt ugrál. David. Na ja. Miután "meghaltam" a szüleim szépen összefeküdtek bánatukban. Én meg persze, mikor elkezdett haldokolni, átváltoztattam. Néha komolyan úgy érzem nem kellett volna...

- Nem vagyok itt! -mondtam félhangosan. -Épp alszom!

- Ha nem vagy itt, hogy a rákba alszol? És mellesleg... Ha vámpír vagy, hogy a rákba alszol? -röhögött David.

- Szóismétlés, drágám, szóismétlés. A nyelvtan tanárod, ha itt lenne, megfojtana. De ha így folytatod, megöllek én, nem kell neki fáradnia -mondtam nemes egyszerűséggel. 

- Told már ki a segged! -mondta hirtelen Vicky. Na ő is itt van. Persze imádom őket, de ha becsukom az ajtót, akkor nem akarok velünk lenni, ha nem akarok velük lenni, hagyjanak békén. De azért felálltam. Nem tudom mért. Lassan az ajtóhoz sétáltam. Csak azért, hogy idegesítsem őket. Lassan, hihetetlenül lassan kinyitom az ajtót. Gúnyosan végignézek családomon, akik türelmetlenül toporognak.
- Na végre! Családfő nélkül, hogy kezdhetjük el a gyűlést?! -sikította Vicky. Válaszomat nem várva -nyilván költői kérdés volt- megperdült, és már száguldott is az étkező felé. A többiek követték, én meg ismételten csak azért, hogy idegesítsem őket, emberi tempóban, komótosan szedtem a lépcsőfokokat. Engem senki ne akarjon megváltoztatni. A döntéseim csak az enyémek. Ha rosszak, rosszak, ha jók, jók, de csak az enyémek. Ezt senki nem veheti el tőlem.

Fél óra múlva -mikor végre megbeszélték a fedő sztorinkat- utamra engedtek. Én rögtön az ajtó felé indultam. Vadászni. A többiek, most Hál' istennek nem követtek. Mostanában, végre nem vagyok olyan depis, -az első 50 évben nagyon az voltam- ezért néha elengednek kiengedni a gőzt. De tényleg, az elmúlt 150 évben már tényleg boldog voltam. És most is az vagyok. Csak néha még nehéz. De az új kezdet sosem könnyű. És én tökéletes úton haladok, hogy teljesen, üres lappal kezdhessek. És ez jó. Tényleg.

Edward szemszög 

Csend. Ez az egyetlen amire most szükségem lenne. De nem. Mért is lenne az amit akarok. Alice gondolatai üvöltenek, az egész család bezsongott. Vámpírok. Na és?! Négy vámpír. Akik erősnek tűnnek. De kit érdekel? Csak hagyjanak békén. Engem már régen nem érdekel ez az egész...
 
Victoria szemszög

- Ne... ne most... -fuldokoltam Peter karjaiban. Akartam őt, de nem pont most. Mikor bárki meghallhat. Na nem mintha egyébként nem hallanának, de úgy éreztem, mintha David és Bella röntgenszemekkel bámulnának minket, a falakon keresztül. Pedig nyilván nem így volt. Mindenkinek jobb lett volna nem hallani az ilyen dolgokat, de nem volt mit tenni. 

- De én akarlak... -hörögte, miközben ujjai olyan keményen szorítottak, hogy ha ember vagyok, a testem összeroppan. De nem voltam ember, és ez a szorítás csak még kevésbé segített az épelméjű gondolkodásban. -Most! -fuldoklott. Hogy megmutassa, mennyire igazat beszél, férfiasságát, az én csípőmnek nyomta. Felnyögtem. Ez már nekem is sok volt. A ruha darabok egyre csak kerültek le rólam... Muszáj valamit tennem. Nem akarok vele lenni. Most nem.
- Ne... Most... nem... akarom... -nem kaptam levegőt. Egyébként nem volt rá szükségem, de most úgy éreztem, szörnyet halok. Hirtelen kivágódott az ajtó. Valaki lerántotta rólam Petert.
- Azt mondta nem akarja! -mondta hűvösen Bella. Na igen. Bella mindig segítő kész volt. És most hálás voltam neki. Fogadott húgom -bár inkább nővéremként viselkedett- rám kacsintott. Na ja. A gondolatolvasós szarja. Neki nem úgy volt, mint annak a Cullen gyereknek. Inkább mint Aronak. Csak nem kell érintés. És sokkal mélyebbre be tud kapcsolódni, az emberek -vámpírok- elméjébe. Szinte össze tud kapcsolódni más emberekkel. Olyan mély emlékekbe tud turkálni, amire még mi magunk sem emlékszünk. És ez nem az egyetlen képessége. Mindent képességet le tud nyúlni, más vámpíroktól, csak még fel is erősíti őket. Ijesztő képesség. De hasznos.
Peter zavartan bámult maga elé, mélyeket lélegzett. Szépen lehiggadt, majd bocsánatkérően elmosolyodott.
- Sajnálom Vick... De ez a ruha... És olyan rég voltunk együtt... Hiányzol -nézett rám, tekintetéből sütött a megbánás. Na ő, ebben más mint James. Ő képes elismerni a hibáit. Képes megbánást tanúsítani. Persze néha James is hiányzik... De magának kereste a bajt. Én meg továbbléptem.
Bella halványan elmosolyodott, majd "itt már nincs rám szükség" motyogással elhagyta a szobát. Ő pontosan ilyen. Ha baj van segít, ha nincs, ő okozza a bajt. De mindent rendbe tud hozni. És ezért ő a családfő.

Rejtélyes Személy szemszög (értsd: még nem fedem fel eme szereplő kilétét)

Mindenhol sötét van. Kihaltak az utcák. Az én lépteim visszhangoznak mindenhol. Néha olyan, mintha valamik roppannának a lábam alatt. De csak képzelem az egészet. Vámpírként képzelődök. Ez igazán lehangoló. A Volturinak nem engem kellett volna küldeni, hogy levadásszam őket. Én így is eléggé kihúztam már a gyufát Bellánál. Nem akarok megint a közelébe lenni. Na nem mintha nem lennénk majdnem ugyan olyan veszélyesek... (Ő az erősebb, a veszélyesebb, de én sokkal jobban uralom a képességeimet.) De muszáj lesz végeznem Vele. De ha nem lenne muszáj akkor is megtenném. Mert utálom azt a csitrit. És az életem árán is végezni fogok vele.

Memories and lies (Emlékek és hazugságok)

Sziasztok. Cassy vagyok. Kis kihagyás után, ismét itt vagyok. Tőlem egy TW-s fanfic, ami remélem tetszeni fog. Ha kapok 1-2 visszajelzést (akár a chatba) akkor még ma kirakom az első fejezetet. (A visszajelzés azért kell, hogy tudjam, bárkit is érdekel e a sztory ^^)

Prológus

Hihetetlen, hogy egyetlen apró hazugság mennyi mindent meg tud változtatni. Ezt tapasztalatból tudom. Egy hazugság, életeket tehet tönkre, vagy akár menthet meg. Az enyémet tönkre tette, és egyben helyre is hozta. Ha nem hazudik akkor nekem, akkor, hogy lehettem volna vámpír? Hogy lehetett volna, egy olyan családom amilyen most van? De mégis... Talán akkor is vámpír lettem volna, ha velem marad. Talán idővel beadta volna a derekát. De jó így... Tökéletes. Vagyis nagyjából.
- Bella! -jött be Vicky
- Jól vagyok -vágtam rá kapásból. Az egyik általános hazugságom. Bár most igaz volt.
200 év sok idő. De nem elég a feledéshez. Nem, még nem. Talán egyszer... Majd valamikor. De az is lehet, hogy majd útjaink kereszteződnek. Találkozunk... Vagy nem.