A hűségesek csak a hétköznapi oldalát ismerik a szeretetnek; a hűtlenek ismerik a szeretet tragédiáit.
Oscar Wilde
Bella szemszög
- Ez itt szép meg jó, meg minden. De talán koncentrálhatnánk a fontosabb dolgokra. Mondjuk... Hogy mit is keresünk itt?! Mert szerintem mi nem olyan személyek vagyunk, akikről meg kéne feledkezni. Nektek sikerült -mondta Carlos gúnyosan. Ja tényleg... Ők még itt vannak. Érdekes, mennyire meg lehet feledkezni a nem kívánatos személyekről.
- Szerintem el is mehettek -vágtam rá. - Aro küldött titeket.
- Azt is tudod, hogy Pontosan milyen célból? -vigyorgott Julie.
- Milyenből? -kérdeztem államat felszegve, érzelemmentesen.
- Alkut jöttünk kötni. Ha kíváncsi vagy rá, gyere három nap múlva, Egyedül a régi moziba. Tudod hol van ugye?
- Tudom.
- Várni fogunk. De még maradunk... Elmesélünk pár titkot Bellus cicáról -mondta Julie. Megforgattam a szemem, majd szó nélkül az ajtó felé indultam. Öcsém, a Cullen család és a Denali klán követett. Sose lepődtem meg még ennyire.
- Na de Bells! Nem maradsz? -Carlos úgy vigyorgott mint a tejbetök.
- Kösz nem. Én már tudom ezeket a titkokat.
- Mivel a te titkaid -vicsorította Peter.
- Úristen! Leesett? Tapsoljuk meg! -sziszegtem. Normál esetben nem lettem volna Ennyire bunkó, de dühös voltam. Iszonyúan dühös.
- És ti? -fordult Carlos a követőim felé. -Nem akarjátok tudni?
- Akarjuk -meglepetésemre Edward szólalt meg. -De ha Bella nem akarja elmondani, nincs jogunk tudni. Ha akarja akkor meg elmondja. -a hangja most is olyan dallamos és határozott volt mint mindig.
- Ó a híres, udvarias puha pöcs. Aki nem képes egy rohadt harapást véghezvinni. És elmenekül, mint egy gyáva féreg -sziszegte Julie. Nem tudom miért tettem ami ez után következett. Talán mert Edward kiállt értem. Talán mert még mindig szeretem egy kicsit, annak ellenére, hogy sok ezer darabra törte a szívemet. De megtettem. Odaszökkentem Juliehoz, és úgy állba vertem, hogy ha testvére nem fogja meg hátulról minimum két métert hátrarepül. Aztán már nem azért kellett őt fogni, hogy ne essen hátra. Carlos alig tudta megakadályozni, hogy a torkomnak ugorjon.
- Hülye liba! Most írtad alá a halálos végrendeletedet! Nagyon csúnyán meg fogod bánni! A háború elkezdődött! Nem lesz szép vége! Te fruska! Te... -és innentől különböző nyelveken, különböző szalonképtelen szidásokkal halmozott el. Olyanokkal, amire még gondolni se gondoltam soha. Carlise szeme elkerekedett, az összes lány a helységben a szája elé kapta a kezét. Mindenki megmerevedett. Én egy szót se szóltam. Folytattam az utam az ajtó felé, és Peteren meg Vickyn kívül mindenki követett. Nem haragudtam Vickyre. Szerette Petert. Bár folyton becsapta, bármit megtett volna érte és én képes voltam felfogni. De nem kell jó képet vágnom a dologhoz.
- Három nap múlva találkozunk -szóltam vissza az ajtóból jeges nyugalommal, majd Rosaliehoz fordultam.
- Élnék a lehetőséggel amit az előbb említettél. De tényleg csak pár napig. Nem akarok zavarni.
- Nem zavarsz -mondta Edward. Lehet, hogy csak én beszéltem be magamnak, de mintha egy kicsit úgy nézett volna rám... Nem. Nem nézett úgy. Nem szeret. Nem szeretem. Nem szeretem. Nem szeretem. De ezt még én sem hittem el teljesen...
Edward szemszög
Csak arra tudtam gondolni amit értem tett. Hiába motoszkált valami a fejemben, ami azt mondogatta, hogy bárkiért megtette volna ugyanezt, nem tudtam elhinni. Mert hiába tette volna meg bárkiért, értem tette meg.
Victoria szemszög (Azért írtam jelen időben, mert így jobban átjönnek az érzések)
Két nap telt el azóta, hogy David és Bella elhagyta a házat. Azóta nem jelentkeztek, nem üzentek. Attól félek, hogy bosszúból elmondja Peternek a titkomat. A titkomat ami olyan nagy, hogy ő se tudta volna meg ha nem tudott volna olvasni a fejemben. Hogy megcsalom a férjemet. A háromszoros férjemet. Szeretem őt! Senki el nem tudja képzelni, hogy mennyire. De... De ő nem James. Ő Peter. És nekem James kell, nem Peter. James kell a szörnyű arroganciájával, amit mindig is imádtam benne. A gonoszságával.
A szerelem fáj. Pokolian fáj, szétszaggatja az embert, szépen lassan elhamvassza belülről. A soha elő nem törő könnyeim szinte marják a belsőmet, mikor Peterrel vagyok együtt, de James neve jön a nyelvemre. Az ember több embert szerethet, de csak egynek adhatja oda a szívét teljes egészében. És én Jamesnek adtam. Neki és nem másnak. De ő halott. Kétszáz éve halott. Egy hullába vagyok szerelmes. Egy hullába, aki már sosem lehet az enyém. Úgy érzem, minta minden összeomlott volna körülöttem, mintha minden egy szemhunyásnyi idő alatt megváltozott volna. El sem tudom képzelni, hogy Peter mit szólna hozzá, ha megtudná mit teszek vele. Hogy mikor Ő itt van nekem, Jamest keresem. A halott Jamest. Hogy mért? Mert néhány vallás beszél a lélekvándorlásról. És ők őszintén hisznek benne. Én mért ne hihetnék? A szerelmes ember sok mindent elhisz. Lehetetlen dolgokat. De hát a vámpíroknak sem kéne létezniük. Nem? Akkor James lelke mért ne vándorolhatott volna át egy másik testbe? De már évek óta keresem őt. A remény kezd elhagyni. Azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára. Akkor ez most, hogy van? A remény az utolsó leheletével el fog engem pusztítani? És akkor meghalhat ő utoljára. De nagyon úgy tűnik, ha csak ez nem igazolódik be, akkor ez a mondás értelmét veszti. Máris haldoklónak érzem magamban.
Utolsó pillantást vetek a tükörképemre és kilépek az ajtón. Peter vadászik, és mondtam, hogy lehet, nem leszek itthon mikor haza ér. Nem kérdezte hova megyek. Nem gyanakodott. Bízik bennem. Pedig nem kéne. Beülök a kocsimba, és elhajtok. Egy újabb randi, egy újabb hűtlen éjszaka.
Peter szemszög
Dühösen szorítottam az öklömben a képet. Undorító egy kép volt. Számomra. Az állítólagos szerelmem, a Feleségem volt rajta egy húszas éveiben járó férfival. Vicky félreérthetetlen módon a nyakába csimpaszkodott, és csókolóztak. Edward Cullen hozta nekem a képet tegnap éjjel. A kép naplementekor készült mikor Victoria állítása szerint vásárolni volt Irina Denalival. Rákérdeztem Edwardnal és ő azt mondta, hogy Irina náluk volt. Nem a feleségemmel. Otthon. Persze a kép lehetett volna csalás is. De abban a ruhában volt, amiben elment itthonról. És én hittem a szememnek. Nem olyasfajta vámpír voltam aki tutyimutyi módon bemagyaráz magának minden félét. Vicky csókolózott valakivel, aki nem én voltam. Csókolóztak, és annyira egymásba merültek, hogy feleségem nem vette észre a fényképezőgépet. Megcsalt engem. Annak ellenére, hogy háromszor hűséget fogadott nekem, oltárnál. Persze, az ember nők sokszor léptek ilyen bűnökbe. Gyakran csalták meg férjüket. De Vicky nem volt ember. Vámpír volt, majdnem hatszáz éves vámpír. És mégsem volt képes ezt az egy ígéretét megtartani. Akaratlanul is azon kezdtem filózni, hogy ez hanyadik eset lehet. De ez igazából nem is számított. Dühösen vettem a kocsim felé az irányt. Ha ő így, én is! Ha ezt akarja, hát legyen!
E/3
Peter addig kereste a lányt akivel foglalkozhat amíg meg nem találta. Alacsony, tej szőke hajjal, gyönyörű kék szemekkel, sápadt bőrrel. Gyönyörű, és ártatlan. Tökéletes volt számára. Kaylának hívták, és meglepően jó társaságnak bizonyult. Először csak oda akart menni hozzá, pár szót váltani vele, majd megcsókolni őt. És le is akart feküdni vele. De akkor beszélgetni kezdtek. Volt humorérzéke, és nem ájult el Peter első mosolyától. Peter szinte észre sem vette, de már beszélt is a bánatáról. Elmondta, hogy a barátnője megcsalta, és azt is, hogy milyen dühös volt rá. Nem is figyelt, egészen addig, amíg már a nyelve hegyén volt az a mondat amit semmi képen nem akart elmondani. "Vámpír vagyok." Majdnem kicsúszott a száján. De aztán másra terelte a szót. Az éjszaka hátralévő részében, Kayla mesélt, és ő minden szavát úgy itta mint szomjazó a vizet. Nem feküdtek le egymással. Viszont megbeszéltek egy újabb találkozót. Holnap, ugyanott, ugyanakkor...
