Hat - Ahol már nem látnak szívesen

Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt friss, de valahogy... Na mindegy :D Most itt van, és már írom is a kövit. Szeretnék kárpótlásul még a hétvégén hozni nektek még egy fejezetet, de majd meglátjuk lesz-e alkalmam... Remélem tetszik.

Apró szigetecskék voltak, amelyeken ideig-óráig megpihenhettek, hogy azután újra a titkolt ellenségeskedés, elidegenülés tengerében fuldokoljanak.

Bella szemszög

Az utolsó dolog, amire teljesen tisztán emlékszem, az Tanya sikolya volt. Onnantól minden egybe folyt. Nem tudtam merre van jobbra, merre balra, merre fent, és merre lent. Minden összekavarodott. Tudtam, hogy a hátamon fekszem. Éreztem a kezek érintését a testemen. De nem tudtam hol vagyok. Semmi nem ment a dolgok megszokott rendje, és módja szerint. Alakok kezdtek kibontakozni a szemem előtt, de nem a saját szemeimmel néztem a dolgokat. Azonnal felismertem a helyszínt.  
Volterra.

- Meg kell őket állítani. Isabella, az ő családja, és a Cullenek kezdenek összemelegedni -azonnal felismertem a gúnyos hangot. Ezer közül is megismertem volna. Julie.
- Minél előbb... -szúrta közbe Carlos. Nem lepődtem meg, hogy ő is ott van. Julie és Carlos mindenhol együtt vannak. És nem csak a testvéri kötődés miatt.
- Amíg a családja él, nem lesz tagja a mi családunknak -nevetett élesen Julie.
- Nem kérdéses mit fogunk csinálni. A családja vagy behódol, vagy meghalnak. Ilyen egyszerű. Ő meg kénytelen lesz velünk jönni. Még az ő ereje sem elég kettőnk ellen. Minket is AZ ELSŐ változtatott át. Nekünk több a tapasztalatunk, idősebbek vagyunk. Ugye Julie?
-Még szép bátyuskám -vigyorgott testvérére. -Hozzánk képest Ő egy Senki.
-Nyugalom édeseim. Most meg is látogathatnátok őt. Egy kis burkolt figyelmeztetés céljából. -mondtam Aro mézesmázos hangján. -Ma hét órára oda is tudtok érni.

Szemeim kipattantak. Mindenki fölém hajolt. Tanya a szoba másik felében feküdt és egész testében remegett. Szó nélkül odasétáltam és leguggoltam mellé. Próbált elhúzódni tőlem de nem volt sok ereje. Megragadtam a vállát és a földre szorítottam. Koncentráltam. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy visszaadjam neki az erejét. De visszaadtam. Már nem remegett. Tökéletesen ura volt önmagának. Felálltam és a kezemet nyújtottam neki. Kivételesen szó nélkül elfogadta. Egy csípős megjegyzése sem volt. Felhúztam, és a következő pillanatban mindketten a kanapén ültünk, ugyan abban a pózban, ugyan annyi távolságra egymástól, mint mielőtt összekaptunk. A többiek döbbenten figyeltek.
- Négy perc múlva látogatóink lesznek -mondtam.
- Kik?
- Ők -vágtam rá.
- Ők? -kérdezte Vicky elsápadva. Mind tudtuk kit takar az "Ők" kifejezés. Kivéve persze a Cullenéket.
- Ők -erősítettem meg.
- Kik? -kérdezte Emmett értetlenül.
- Ők -vágtam rá gyakorlatiasan.
- De kik, az isten szerelmére? -kérdezte Rosalie dühösen.
- Tíz másodperc és meglátod... -sóhajtottam.
Mint végszóra, az ajtó kicsapódott.

Ott álltak Ők. Mindketten apró termetűek, külsőleg talán csak tizennégy évesek lehetnek. Carlos haja olyan szőke mint a tej, Julié pedig fekete mint az éjszaka. Arcvonaluk mindkettőjüknek lágy, bőrük vámpír módon tökéletes. Julie szája keskeny míg Carlosé teltebb. Hasonlítanak, de mégsem ugyan olyanok. Szemeik gyerekesen nagyok, orruk egy kicsit pisze. Ikertestvérek, ezt még egy normális halandó is meg tudná mondani.
- Bella! -mondta Carlos, úgy mintha örülne nekem. Szemem automatikusan összeszűkült.
- De hol marad az udvariasság? -nyávogta Julie.
- Jajj hagyd már húgi. Bellus cicuska sose az udvariasságról volt híres. Ugye cicamica? -vigyorgott Carlos.
- Ugye -sziszegtem.

Edward szemszög

Még mindig alig hiszem el, hogy él. Él és jól van, él és én még mindig szeretem.
- Tűnj el innen! -sziszegte egy gyűlölettel teli hang az egyik sarokból. Egyenesen a szerelmemet nézte. Nem. -korholtam le magamat. Ő már nem a szerelmem. Elrontottam. -És vidd magaddal őket is! Ne merészelj vissza jönni. Pakolj össze, és hagyd békén a családunkat.
Bella arcán átvillant valami. Talán a fájdalom, de olyan gyorsan eltűnt, hogy nem lehettem benne biztos. Az évek során megtanult hazudni. Elrejteni az érzéseit. Ó istenem, mikor elmentem azok a gyönyörű csokoládé szín szemek, hogy néztek rám! Megborzongtam. Nem. Nem. Nem. Ne gondolj rá. Ez nem jó rám nézve. Azt a minimális lehetőséget is elvesztettem, hogy olvassak benne.
- Jó. Megnézem, hogy egyedül boldogultok a Volturival. Mert rám ne számítsatok -sziszegte. Olyan volt mint egy kiscica. De nem is. Inkább mint egy oroszlán. Vad volt, sérthetetlen. Erős.
- Mivel? Micsoda? -kerekedett ki Vicktoria szeme. De Bella csak gúnyosan az arcába bámult.
- Sok sikert -egy pillanattal később már nem volt ott. Hallottam, ahogy az emeleten fújtat és csapkod. Cipzár húzogatás, majd tompa puffanások hallatszottak. Szinte láttam magam előtt, ahogy válogatja a cuccait... Megborzongtam. Még csak most jutott el a tudatomig, hogy mi is történik pontosan.

Bella szemszög 

Puff egy könyv... Puff egy cipő... Csatt egy pohár... Pohár? Nem... Pohár nem kell. Mit keres itt egyáltalán pohár? Úristen. Beleszagoltam. Kóla? Miért van itt kóla? Ez furcsa. Alig öt perc alatt összepakoltam a holmimat. Persze a zongora, a gitár meg hasonló nagyobb dolgok... Na mindegy. Majd veszek másikat. Levágtattam a lépcsőn. Nem figyeltem. Peter gonoszkodva elkapta a bokámat, én meg hanyatt estem. Nem lepődtem meg azon, hogy Peter ennyire nyíltan megutált. Mindig is ellenségeskedtünk egymással, de ennyire még sose fajult el a dolog. Valahol mindent el kell kezdeni... Felnéztem, és egy olyan embernek az arcát láttam meg magam fölött, akire sose számítottam volna.

- Édes istenem! Jól vagy? -nyújtotta felém a kezét.
- Hát... Nem tudom, hogy az édes istened jól van-e. Én megvagyok -fogadtam el halvány mosollyal a hófehér márványkezet. Rosalie visszamosolygott, ragyogóan mint a felhők mögül előbújó nap.
- Hova fogsz menni? -kérdezte Alice. A semmiből termett ott Rosalie mellett.
- Nem tudom -feleltem némi habozás után. Feltűnt, hogy a Cullen család, és a Denali klán is ellenségeskedni kezdett Vickyvel és Peterrel. Mintha én lettem volna a kapocs közöttük...
- Gyere hozzánk -mondta Rosalie. Mikor látta, hogy tiltakozásra nyitom a számat, elmosolyodott. -Ha ragaszkodsz hozzá, akkor csak pár napig. Addig, amíg nem veszel valahol egy házat. -Mérlegeltem. Közel Edwardhoz. Közel a fájdalomhoz. Nem is rossz ötlet. A mazochistaságom halhatatlan... Mikor ki akartam mondani, hogy nem köszönöm, Esme odalépett hozzám és karomra tette a kezét. Legyőztem a késztetést, hogy a lehető leggyorsabban elugorjak a szeretetteljes mozdulat elől.
- Kérlek. Mind örülnénk neki -mondta halkan. Válaszra nyitottam a számat...